Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Egyiptomi halottkultusz (6. rész)

2018.02.21
A MUMIFIKÁLÁS...
egypt-mummy2.jpgAz évezredek során az emberek sokféle módszerrel kísérleteztek az elhunytak maradványainak megőrzésére. Egyes helyeken a földrajzi és éghajlati adottságok már önmagukban lehetővé tették a halottak konzerválását. A homok, a levegő hiánya, a szélsőségesen forró vagy éppen hideg éghajlat elősegítette a spontán mumifikációt. A múmia megnevezést eredetileg csak „a mesterségesen eljárással tartósított egyiptomi testek leírására használták. Maga a szó az arab vagy perzsa mummiyah szóból származik, melynek jelentése viasz vagy szurok.
A mumifikálás holttestek tartósítására szolgáló eljárás, melynek legismertebb alkalmazási helye az ókori Egyiptom, ahol a XVIII-XXI. dinasztiák korában teljesedett ki mint a balzsamozás szokása. Az Óbirodalom idején csak a fáraónak volt joga a balzsamozás rítusára, később aztán a tisztségviselők, majd azután a parasztok és kézművesek is részesülhettek ebben a kegyben. A mumifikált holttestek a múmiák a halott lelkének nyújtottak menedéket, mert ez ugyan az egyiptomiak hite szerint a halál után először az égbe szállt, de később időnként visszatért a testbe. Eleinte a múmiakészítők beérték annyival, hogy a halott öltözékét szorosra tekert és időnként gipsszel átitatott múmiapólyával helyettesítették. Kr. e. 3000 után alakult ki a "klasszikus" mumifikálás fejlett technológiája, amely a halott társadalmi állásától függően volt fényűző és bonyolult.
Egyiptom éghajlati viszonyai lehetővé tették a testek spontán konzerválódását is.mumia_abrazolaskp_003.jpg A predinasztikus korokban szinte mindvégig egyszerűen temetkeztek. Kezdetben a holttesteket sekély gödrökben helyeztél el a sivatag száraz és forró homokjában, ennek – illetve a napsütés – hatására a test még azelőtt kiszáradt, hogy a szövetek bomlásnak indultak volna. A véletlenül megtalált effajta „múmiák” táplálták a hiedelmet, mely szerint a test megőrzése elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember halála után is folytathassa életét. A testek halál utáni megőrzésének fontosságára a mumifikálás vallási vonzata ad magyarázatot. Az egyiptomiak szerint az emberhez tartozó ba-lélek – amely az életerőt és a személyiséget szimbolizálja – együtt él a személlyel, azonban a halál pillanatában kiszáll a testből, és csak a mumifikálás után tér vissza hozzá. Ez biztosítja az egyén életét az örökkévalóságig, ezért ahhoz, hogy a ba-lélek felismerje, a testnek ép állapotban kell maradnia.
Tehát az új temetkezési mód körülményei miatt szükség volt egy olyan eljárás kidolgozására, amellyel fenntarthatták az elhunyt életszerű külsejét.
canopicjars.pngAmikor a predinasztikus kor vége felé a sírgödröket mind nagyobb sírok váltották fel, és koporsókat is használni kezdtek, a test nem került közvetlen kapcsolatba a homokkal. A Nagada kultúra második szakaszában (Nagada II) találhatók a mesterséges mumifikálás első nyomai, ahol a belső szervek temetés előtti kivételére utaló jeleket tártak fel. Nem tudni, hogy a Nagada II második felében megjelenő, a holttest lábánál elhelyezett nagy tárolóedények mit tartalmaztak, de elképzelhető, hogy a kanópuszok elődei. Olyan módszert kellett keresni, amely mesterséges eszközökkel éri el mindazt, amit a természet spontán módon. Így vezették be a mumifikálást, amelynek történetében nyomon követhető a két lehetséges eljárás szüntelen küzdelme. Az első a testet hitelesen kívánta megőrizni, míg a másik, a külsőségeket szem előtt tartó módszer a múmia pólyálására és csomagolására összpontosított. A mumifikálás mestersége az Újbirodalom vége felé s a közvetlenül azt követő időkben érte el csúcspontját. Ettől kezdve meredek hanyatlás következett be, mintha felismerték volna a feladat lehetetlenségét, és a formalisztikus megközelítés vált uralkodóvá.
Azonban i.e. 3400 körül az előkelők közül egyre többen temetkeztek téglából épített sírba, hogy holttestüknek háborítatlan nyughelyet biztosítsanak. Ezáltal azonban a környezeti tényezők megváltoztak, a testek gyorsan lebomlottak, ami az egyiptomiak olvasatában elég nagy problémának bizonyult.
A korai dinasztiák idején (i.e. III. évezred) a testet gipszréteggel vonták be, esetleg bepólyálták vászonnal és nátronnal (Egyiptomban természetes lerakódásokban előforduló szódabikarbóna, ami nagy arányban tartalmaz nátrium-szulfátot és sót) beborították. De a belső szerveket a helyükön hagyták, így a szövetek ugyanúgy felismerhetetlen csontvázzá száradtak. Azonban a 3-4. dinasztiától kezdve a belsőségeket a testből kiszedve, dobozokban temették az elhunyt mellé, ezzel a megoldással többé-kevésbé sikeres volt a mumifikáció. Kezdetben csak az uralkodók és családtagjaik, idővel az előkelők és a szegényebb rétegek is alkalmazták a test konzerválásának ezen módját.

mummification.jpg

Az egyiptomi vallás szerint Ízisz újra életre keltette férjét, Oziriszt, akit Széth ismét elragadott, s testét feldarabolta és szétszórta a Nílus-Deltában. Ízisz megkereste a testrészeket, amiket a fallosz kivételével meg is talált. A hiányzó testrészt a legenda szerint egy hal felfalta. Aztán Anubisz segítségével, pólyákkal a testrészeket egyesítette. Ozírisz a túlvilágon életre kelt, és azóta a halottak világában uralkodik.
A balzsamozó papok lényegében ugyanezt a történetet ismételték meg a balzsamozás során. A művelet célja is ugyanaz volt... az öröklét/újjászületés elérése.
Az évszázadok során sokféle technikát fejlesztettek ki, de a technológia alapvetően 13 fázisra osztható:
  1. A holttest elhelyezése a balzsamozó ágyon.
  2. Az agyvelő eltávolítása. Ezt külön nem tartósították, de gyakran külön agyagedénybe helyezték, melyet külön üregbe temettek.
  3. A belső szervek eltávolítása, az aorta és a szív kivételével.
  4. A testüreg és a zsigerek fertőtlenítése pálmaborral és különböző fűszerekkel.
  5. A zsigerek balzsamozása. Ezeket először kb. 40 napig szilárd halmazállapotú nátronlúgba tették, majd olajjal és gyantával kezelték, s végül szalagokkal négy kanópuszedénybe helyezték.
  6. A testüreg ideiglenes kitöltése. A testüregbe nátronnal töltött vászonzacskókat, mézgával kezelt vászontekercseket, szalmát és száraz növényi anyagokat tettek, hogy a dehidratálás során a kiszáradást gyorsítsák.
  7. A test dehidratálása. A nátronnal bevont testet 40 napig egy lejtős ágyon tartották.
  8. A kiszáradást gyorsító anyagok eltávolítása, a testüreg kimosása pálmaborral, majd szárazra törlése.
  9. Az állandó töltőanyagok elhelyezése a testüregben. A koponyát gyantával vagy gyantás vászonnal töltötték meg. A mellkasi és a hasüreget mirhával, gyantával átitatott vászonkötegekkel, fűrészporral, gyantával kevert fűrészporral töltött vászonzacskókkal tömték ki.
  10. A test beolajozása cédrusolajjal vagy más drága olajokkal, majd bedörzsölése mirhával, fahéjjal és más kellemes illatú anyagokkal.
  11. Az arc nyílásainak, a szájnak, az orrnak és a fülnek gyantával átitatott vászonnal történő tömítése. A XXVI. dinasztia végétől a gyanta helyett vagy annak kiegészítőjeként bitument kezdtek használni.
  12. A bőr bekenése olvasztott gyantával, hogy a pórusokat elzárja a nedvességtől.
  13. A test bepólyálása. Miután a testet ékszerekkel és amulettekkel ellátták, először a kéz- és lábujjakat, valamint a végtagokat külön-külön pólyálták be, majd a végtagokat is szorosan a testhez rögzítették. Aztán a múmiát egy nagy halotti lepelbe burkolták, és finom vászontekerccsel bepólyálták. Az arcot, a mellkast és a test egyéb részeit kartonázsdíszekkel borították. A kartonázsokat formára vágott és plasztikusan domborított vászon-, illetve papiruszdarabokból készítették, vékony iszapréteggel vonták be; száradás után festett vagy aranyozott díszítésekkel látták el.

A műveletek közben egy pap imádságokat olvasott fel. Végül a múmiát egy többrétegű szarkofágba helyezték.

Az 5. és 7. pont esetében egyes források 70 napot említenek.

hqdefault--1-.jpgdqmpbpsyacqq5hmxypmaxvfwwqvp95cu5vcnreydumtztrj.jpeg

Tehát, lényegében a belső szervek eltávolítása és száraz nátronba helyezése a sikeres mumifikálás titka, a testet így tudták tökéletesen kiszárítani. A balzsamozást szent rítusnak tartották. Az agyszövetet például eldobták, míg a szívet – néha külön bepólyálva – a helyén hagyták, mivel úgy tartották, hogy abban lakozik az egyén szelleme és intellektusa.

egyptian-mummification.jpgA nátronnal kiszárított testet illatos fűszerekkel, gyantával és fűrészporral töltötték meg, balzsamokkal és olajokkal bedörzsölték, majd vallási rítus keretében védőamuletteket helyeztek el rajta és gyantával átitatott vászontekercsekkel szorosan körbetekerték.

A kiemelt belső részeket ugyanúgy nátronnal tartósították, majd vászonba tekerve külön-külön négy kanópusz-edénybe helyezték.  Ezek az edények kezdetben lapos tetejű dobozok voltak, majd fedelüket emberfejűre formázták, végül az Újbirodalom idejére kialakult az a négy edényforma, amiket – újabb vallási vonatkozásként – Hórusz isten fiaival azonosítottak. Az emberfejű (Amszet) a májat őrizte, a majomfejű (Hapi) a tüdőt, a sakálfejű (Duamutef) a gyomrot végül a sólyomfejű (Kebehszenuf) edénybe a belek kerültek.krukkerberlin.jpg

 

Hérodotosz az i. e. 5. században az egyiptomiak balzsamozási módszereiről így írt:

Először is kiszedik az agy egy részét görbe vassal az orron át, más részét pedig beleöntött szerekkel irtják ki. Aztán éles etiópiai kővel felvágják a lágyékot, s eltávolítják az összes belet. A test alsó részét kiöblítik pálmaborral, majd összetört füstölőszerekkel újra kitisztítják, megtöltik összetört és tiszta mirhával, kasziával és mindenféle füstölőszerrel – csak éppen tömjénnel nem –, s végül bevarrják. Ezután a testet bedörzsölik salétrommal, és hetven napra elrejtik, tovább azonban nem maradhat így bevonva. Hetven nap elmúltával lemossák, az egészet körül tekerik büsszoszvászon szalagokkal, s bekenik gumival, amelyet az egyiptomiak enyv helyett használnak. Ezután a hozzátartozók elviszik a holttestet, s fából készült, ember alakú koporsóba helyezik. Majd a sírkamrában függőlegesen felállítják, és mint igen nagy értéket őrzik. Ez a holttest balzsamozásának legdrágább módja.”

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.