Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2018.02.21

Egyiptomi mágia (5. rész)

A MÁGIÁRÓL, AVAGY A VARÁZSLÁSRÓL...

egypt_1941_1536x1024.jpgA mágia a természeti jelenségek befolyásolása különleges cselekedetekkel, szavakkal, tárgyakkal, amelyeknek természetfeletti erőt tulajdonítanak. Alapja az az elképzelés, hogy a természeti eseményeket titokzatos és láthatatlan szellemek irányítják és ezeket az erőket az ember mágikus rítusokkal, machinációkkal szolgálatába képes állítani.
Eredete a végtelen idők homályába vész, mert gyökerei lenyúlnak az emberiség történetének legrégibb korszakaiba, de egyes maradványai még ma is megtalálhatók a műveltebb népek körében is, azok szellemi lomtárában. Az ősi népek életében a mágiának igen nagy a jelentősége, de az úgynevezett fejlett társadalmak babonáihoz is nagyon sok mágiás szokás és tevékenység kötődik napjainkban is.
Az ókor népei Egyiptomot tekintették a mágikus művészetek szülőföldjének és központjának.
A mágia, a varázslás sohasem volt elválasztható Egyiptom vallásától. Az egyiptomi mítoszok, szertartások mindig tele voltak mágikus cselekvésekkel és fordulatokkal, nyilvánvaló volt a mágia fokozott előtérbe nyomulása. Egyiptom emelte a mágiát univerzális tudománnyá, és mint tökéletes dogmát fogalmazta meg.
A varázsló szót (hekai) az egyiptomiak a varázslat, varázserő (heka) szóból képezték. De nevezték még a varázslót szau-nak és senu-nak is. A nem-pap varázslók a legegyszerűbb népréteghez tartoztak, céljaik is köznapiak voltak, általában a veszélyes állatok ellen kellett védelmet nyújtaniuk a falunak. Hivatalánál és származásánál fogva különleges varázshatalom birtokosának vélték a fáraót. A legtöbb hatalommal bíró varázsló azonban papi tisztséget is viselt.
Az ókori egyiptomi társadalom irányításában, uralkodók tanácsadásában a papok és az asztrológusok mellett a mágusok is fontos szerephez jutottak. Ez utóbbi két csoport nem kizárólag a babona talaján töltötte be hivatását, hiszen ők a régi görög tudósok, Platon, és Pithagorasz mesterei is egyben. A régi egyiptomiak fantáziáját a két titokzatos égitest, a Nap és a Hold és ezeknek járása izgatta nagymértékben. A napfogyatkozást, a holdfogyatkozást úgy a mágusok, mint az asztrológusok mindig belekalkulálták jóslásaik, machinációik sorába. Szentkönyveik is sokat foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel, és mítoszaik mélyén nagyon sokszor találkozunk az égitestekkel, különösen a Nappal. Napszem-mítoszuk a napjárást színezi ki mágikus töltettel.
Az ó-egyiptomi mágia és varázslás kútforrásait az okkult tudományok képezték és ezt számos hieroglif és egyéb képi-emlék is bizonyítja, amelyek például oszlopokon, piramisokban és szfinxeken maradtak fenn az utókorra.
Az ókori egyiptomi mitológiát és a mágiát, a ceremóniákat, a gondolatvilágot, a varázslásokat a régi jelek hieroglifek megfelelő értelmezése nélkül nehéz volna megérteni. Ehhez szükséges a szimbólumok értése, és "összeolvasásának" képessége.
Az egyik ilyen ősi gondolkodásmód és hiedelemrendszer a mágia. A mágia olyan szertartások (rítusok) összessége, melyeknek célja az emberek sorsának kedvező befolyásolása. Kiindulópontja, hogy olyan jelenségek között feltételez egészen szoros összefüggést, melyek között a mi felfogásunk szerint nincs ilyen kapcsolat.
A mágikus gondolkodásmód legszívesebben az egymásra hasonlító dolgok között látott és lát összefüggést. (Hasonlóságon alapuló, analógiás vagy homeopatikus mágia.)
Sok fáraóról tartották, hogy kifejezett mágikus tevékenységet folytatott. Kheopszról sok történet maradt fenn. Az egyik papirusz szövegében a fáraót fiai varázslókról szóló mesékkel szórakoztatták, az Újbirodalom végén írt Londoni Mágikus Papiruszon pedig az egyik recept a következő bevezetővel indul: “E varázslatot éjszaka találta a koptos-i templom udvarában eme templom felolvasó papja, mint ennek az istennőnek (Ízisznek) a titkát. A Föld sötétségben volt, a Hold azonban megvilágította e könyvet egész úton, amíg csoda gyanánt Felső- és Alsó Egyiptom fáraójához, Kheopszhoz vitték.”
A római és bizánci időkben forgalomban volt egy Kheopsznak tulajdonított alkimista könyv, és más papiruszok is a alátámasztják a titkos tudományok iránti érdeklődését, valamint azt, hogy saját maga is részt vett piramisának megtervezésében.
A főpapok közül nagy varázsló hírében állt II. Ramszesz fia, Szetna-Chaemauszet.
Volt a papoknak egy külön csoportja, a herihebet, vagyis a tekercstartó felolvasó papok, akik közül sokan foglalkoztak varázslással. Egy-egy templomban több felolvasó pap is működött, ők mondták el az előírt szövegeket a szertartásokon. Az egyiptomi papok varázstudományukat a templomokban és az ún. “Életházak”-ban elhelyezett könyvtárak anyagából merítették. Ezekhez rajtuk kívül igen kevesen férhettek hozzá, mégis jó pénzért szép számban lehetett mágikus varázsigéket tartalmazó papiruszokhoz jutni.
Az Óbirodalom idején a varázslás elsősorban a halotti szövegekből ismeretes. A fennmaradó források tanúbizonysága szerint a papság főként az uralkodó túlvilági boldogulásának érdekében alkalmazta a mágiát.
A néphitben a veszélyes állatok elleni harc jutott szerephez. A Középbirodalomban az állam által gyakorolt rontó varázslás állt a középpontban, mely hathatós fegyvernek számított az uralkodó védelmében.
Az Újbirodalom elején főleg az egyiptomi orvoslás tört előtérbe. Sok idegen isten tisztelete is elterjedt, a mágia is idegen hatásokkal gazdagodott. Egyiptom uralkodói félelmetes erőt tulajdonítottak például az elfoglalt Núbia varázslóinak. A késői korokban egyre jelentősebbé váltak a különböző mágikus praktikák és a démonhit.
A görög-római időkben a mágia érzékenyen reagált a korabeli tudomány és filozófia tanításaira, egyes művelői a görög nyelvet is átvették. Ennek a korszaknak jelentős alakja az i.sz. 200 körül működő mendészi Bólosz, aki misztikus-mágikus irányba fejlesztette tovább a “szimpátiák tanát”. A Ptolemaioszok idején már egészen sajátos egyveleget alkottak az egyiptomi, görög és keleti mitológiai elemek.
Folyt. köv...