Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2017.12.03

A kalifátus kora

Egyiptom a középkorban - A kalifátus kora

Egyiptom a 7. század közepén a iszlám zászlaja alatt egyesült arabok hódításának esett áldozatul. Miután az Újperzsa Birodalommal folytatott, mintegy ötvenéves háborúskodás során kimerült császárság 636-ban döntő vereséget szenvedett az eltökélt araboktól a jarmúki csatában, Szíria és Palesztina után Egyiptom is elesett. 641-ben a bizánciak vereséget szenvedtek a babilóni csatában Amr bin al-Ász hadaitól, és a tartomány evakuálása mellett döntöttek. A szeptember 12-én elhagyott Alexandriát a Kűrosz pátriárka által aláírt szerződésben vállaltak értelmében az arabok szeptember 29-én bevonultak a városba.
Amr bin al-Ász 573 körül született Mekkában a kurajs törzsbe tartozó szahm klánban. Apja al-Ász ibn Váil volt, anyját, Szalmá bint Harmalát „an-Nábiga” (kiemelkedő tehetség) névvel illették. Atyja halála után édesanyjának még több férje volt, tőlük születtek Amr féltestvérei, így Urva ibn Aszásza al-Adaví és a szintén híres hódítóként ismertté váló Ukba ibn Náfi. Számos más mekkaihoz hasonlóan a karavánkereskedelemben vett részt. Sokáig elutasította az iszlámot, és a 622-ben Jaszribba települt le és Mohamed próféta hívei elleni harcban is részt vett. Az uhudi csatában 625-ben parancsnokként vett részt. A mekkaiak 627-es, árokcsatában elszenvedett kudarcát követően tért meg Hálid ibn al-Valíddal, egy másik legendás hódítóval együtt, és áttelepült a muszlimokhoz.
Mohamed próféta igénybe vette Amr katonai képességeit, és a hátralevő éveiben többször vezetett hadat. Nagy szerepe volt Omán hódoltatásában és ezzel együtt járó megtérítésében. Röviddel Mohamed halála után a terület első helytartójává nevezték ki, majd Abu Bakr kalifa parancsára a Palesztina és Szíria felé induló hódító sereghez csatlakozott. Részt vett a győztes adzsnádajni (634-ben) és jarmúki csatában (636-ben), továbbá Damaszkusz bevételében (634-ben).
Amr ibn al-Ásznak sok erőfeszítésébe került, hogy meggyőzze Umar ibn al-Hattáb kalifát, hogy engedélyezze Egyiptom elfoglalását. 640-ben, miközben több szíriai település még ellenállt a hódítóknak, 5000 emberrel vonult Egyiptom ellen. Miután legyőzték a bizánciakat Héliopolisznál, az egyiptomi Babilón közelében, Amr lassan Alexandria felé indult. Az ostrom sokáig tartott, s várost 642-re foglalták el. Így egész Egyiptom a muszlimok kezére jutott, és Amr lett annak kormányzója (emír). Miután Egyiptom meg lett hódítva, a kalifa utasítására a mai Kairó helyén alapított Fusztát lett annak fővárosa. Az iszlám hagyomány szerint, mikor épp visszavonulóban volt a muszlim sereg, Amr azt mondta a katonáinak, hogy valamit kihagytak a szunna előírásai közül. Meg is mondta, hogy az a fogtisztítás, a miszvák használata. A katonák azonnal letördelték a közelben lévő fák gallyait, s nekiálltak foguk tisztításának. A távolból ezt meglátták a bizánciak, s menekülőre fogták, mondván: nem harcolnak olyan barbárokkal, akik még a fákat is megeszik.
Ibn al-Ász 644-ig a terület helytartója (emírje) maradt, eközben alapította meg az új tartományi központot, Fusztát városát (az arab sátor szóból). Amikor visszavonták, II. Kónsztansz császár váratlan csapást intézett Alexandria ellen, amit elfoglalt a flottája, ám 646-ban a visszatérő hadvezér végleg kiűzte a bizánciakat Egyiptomból. Az új arab tartomány jövedelmei a szíriai központba áramlottak, és innen indultak Észak-Afrika meghódítására az újabb arab hadak. A fusztáti miszr (táborváros) sokáig az egész arab nyugatot ellenőrizte, később szerepét a tunéziai Kajraván vette át.
656-ban fusztáti elégedetlenkedők végeztek Oszmán kalifával. Ali és a szíriai helytartó, Muávija viszályában a tartomány mindaddig semleges maradt, amíg az utóbbi hadserege az öreg Ibn al-Ász vezetésével be nem vonult ide.
Omár meggyilkolása, a perzsiai és a szíriai felkelések felbátorították a bizánciakat, hogy megszállják Egyiptomot. 644-ben, miután az emírt visszarendelték Medinába, a bizánciak flottája visszafoglalta a várost. Ibn al-Ász 646-ban visszatért és kiverte a megszállókat. Nem sokkal ezután vita támadt Amr ibn al-Ász és Abdalláh ibn Szaad, Oszmán tejtestvére között, ekkor Oszmán visszahívta Amrot Medina városába, s Abdalláhot nevezte ki a helyére.
Az Omajjádok korszaka avval kezdődött, hogy Muávija az őt támogató Amr ibn al-Ászt nevezte ki Egyiptom kormányzójául. Ukba ibn Náfi, Amr sógora volt az észak-afrikai arab előrenyomulás hőse: ő volt az, aki később elfoglalta a mai Tunézia földjét.
Az Omajjád időszakban Egyiptom viszonylag nyugalmas tartománynak számított, az arab adminisztráció nagyban támaszkodott a helyi keresztény elitre. 750-ben az utolsó Omajjád kalifa, II. Marván Egyiptomban keresett menedéket, miután az Abbásszida forradalom során elvesztette az iráni tartományokat és Mezopotámiát.
Az új kalifadinasztia Irakba tette át székhelyét, és sokkal inkább a keleti tartományokra támaszkodott, mint a nyugatiakra. Egyiptom igazgatása így nehézségekbe ütközött a számukra, ráadásul a helyiek sem lelkesedtek érte, hogy adóik a távoli Bagdadot gazdagítsák. 868-ban aztán egy török származású alkormányzó, Ahmad bin Túlún elszakadt a központi kormányzattól, saját dinasztiát alapítva (ld. Túlúnidák). A jövedelmek helyben felhasználva virágzást hoztak Egyiptom számára: az öntözési rendszer fenntartása mellett komoly hadsereg- és flottafejlesztések zajlottak, és a magterületek védelmére még Palesztinát és Szíriát is sikerült a Túlúnidák ellenőrzése alá vonni.
Ibn Túlún utódai korántsem bizonyultak olyan tehetségesnek és sikeresnek, mint a dinasztiaalapító. Az utolsó évtizedekben az emírek török rabszolgaserege önállósodott, és az államigazgatás szereplői is az emírek hatalmát csökkentették. Ilyen körülmények között a válságból ideiglenesen kilábalt Abbászidák 905-ben vissza tudták foglalni a tartományt. A Túlúnidák fővárosát, az újonnan épített al-Kattáit lerombolták, később azonban újranépesült. (Ma Fusztáthoz hasonlóan Kairó része.)
Nem sokáig maradt azonban Egyiptom bagdadi ellenőrzés alatt. 935-ben ismét egy török helytartó, Muhammad bin Tugdzs, akit később a kalifa az iráni fejedelem (al-ihsíd) címmel ruházott fel, ismétcsak önállósodott. Az Ihsídidák szintén ellenőrzésük alatt tartották a szír–palesztin térség nagy részét, hatalmi viszályban állva az északi Hamdánidákkal és a keleti Buvajhidákkal. Ibn Tudzsr fiait egy tehetséges núbiai rabszolga, a kultúrapártolásáról is nevezetes Káfúr tartotta a kezében; haláluk után rövid időre maga is megszerezte az emíri címet. 968-as halálát azonban csak egy évvel élte túl a birodalom.
969-ben az Észak-Afrikát 909 óta szorgos hódítással megszerző, radikális síita (iszmáilita) fátimidák szerezték meg, akik nem érték be a gyakorlati függetlenséget jelentő emírséggel: magukat kiáltották ki kalifának. Központjuk az újonnan alapított al-Káhira (Kairó, Fusztát és al-Kattái közelében) volt. Súlyos harcokat folytattak a szíriai Hamdánidákkal, és a közel-keleti keresztes államokkal is, azonban törekvéseik eredménye füstbe ment a 11. században a szeldzsuk török hódításnak köszönhetően: 1169-ben Núr ad-Dín hadvezére, Szaladin véget vetett uralmuknak és elfoglalta Egyiptom trónját.
 

A mappában található képek előnézete Old Cairo