Egyiptom művészetéről röviden...

Az ókori Egyiptom történelme öt fő korszakra tagolódik (hatalmi helyzet változása és a dinasztiák szerint). A dinasztiákat megelőző korban, az i.e. 4. évezred végéig a területszerző törzsi háborúkból két királyság emelkedett ki, a Nílus deltavidékén fekvő Alsó-Egyiptom s attól délre, a folyó mentén hosszan elnyúló Felső-Egyiptom.

Archaikus kor

Az i. e. 4. évezred vége és az első harmada, az I. és a II. dinasztia uralkodásának ideje. az I. dinasztiát alapító legendás fáraó, Ménész egyesítette a két királyságot.

Óbirodalom kora

Az i. e. 3. évezred következő öt évszázada (2700-2200) a III-IV. dinasztia uralkodásának időszaka. Ezen belül a IV.dinasztia időszaka a legjelentősebb. Az akkor uralkodó nagy fáraók, Kheopsz, Kheprén és Mükeriosz alatt élte át Egyiptom a hatalom kiteljesedésének, s ezzel együtt az építészet és a művészetek fellendülésének első fénykorát. A kormányzás és a kultúra központja ekkor Memphisz, a főváros.

Mükerinosz szoborcsoportja a fáraót Hathor istennő és egy tartományt megszemélyesítő nőalak kíséretében ábrázolja. Kairóban, az Egyiptomi Múzeumban található. Az Óbirodalmi korszak ábrázolástípusának egyik jellegzetes példája.

Az V. dinasztia idején megindult a hanyatlás lassú folyamata, mely az évezred végén a bomláshoz vezetett. Az átmeneti kor súlyos válsága után következett a középbirodalom kora. Fontosabb építészeti emlékek: a szakkari és a gizehi piramis együttesek.

Középbirodalom kora

Az újraegyesítéssel kezdődik, s az i. e. 2. évezred első negyedét átkarolva a XI. dinasztia trónra lépésétől a XII. dinasztia bukásáig tartott. Ekkor az ország déli részén Théba a Főváros. A középbirodalmat egy Kisázsia felől lehúzódó lovas nomád nép, a hikszoszok döntik meg, akik több, mint két évszázadon át az uralmuk alatt tartják Egyiptomot.

Fontosabb építészeti emlékek: a beni-hasszáni sziklasírok s Kahun városának maradványai.

Újbirodalom kora

Az idegen hódítók kiűzése után az i. e. 2. évezred második fele, a XVIII-XX. dinasztia uralkodása. Egyiptom ekkor éri el legnagyobb területi kiterjedését, s a hatalma csúcsán álló birodalomban a művészet is újból felvirágzik. A XX. dinasztia utolsó fáraói azonban a társadalmi ellentétek kiéleződése , a felkelésekben kirobbanó feszültség azonban erősen gyengíti a birodalmat.

Fontosabb építészeti emlékek: terasztemplom Deir el-Bahariban, a luxori Amon templom, a karnaki Amon templom, a thébai Ramasszeum s Abu Szimbelben II. Ramszesz sziklatemploma.

A Ramesszum első udvara Théba nyugati partján. II. Ramszesz halotti temploma félúton található a Memnón-kolosszusok és a Deir el-Bahari-i templomok között. A földre esett rózsaszín gránit-torzó Ramszeszt, az “Uralkodók Napját” ábrázolja; eredetileg 18 méter magas volt.

Késői birodalom kora

Az i.e. 1. évezred a szétbomláshoz vezető belső harcok s a részleges egyesítésért vívott küzdelmek

 szűnni nem akaró sorozata. Ez az idegen hódítások kora, mely a núbiai kormányzattal kezdődött Az erejét vesztett birodalom a hódítók martaléka lett. Az i. e. VII. század közepén az asszírok foglalták el, majd száz évvel később a perzsák, i. e. 332-ben pedig Nagy Sándor hellenisztikus birodalmába olvad bele. Ekkor következik a Ptolemaiosz-kor, (mely az uralkodó családról kapta nevét, egészen pontosan Nagy Sándor egyik hadvezéréről, Ptolemaiosz Lagoszról), ami lezárja Egyiptom önálló történelmi évezredeit, majd i.e. 30-tól római provincia lesz. Fontosabb építészeti emlékek: edfui Hórusz templom. A szobrászat változásának egyik kifejező példája a “Pap portréja”.

Pap portréja (Boston, Museum of Fine Arts) Szakkarából, az i. e. lV. századból. A nagyszerű kidolgozás új művészi felfogás térhódítását bizonyítja. A fejet különösen kemény, kék bazaltból faragták. Kifejező realizmusa pontosan felidézi a szemhéjak szegélyét, a homlok redőit és a száj szögletének ráncait.

A XXI. és a XXII. dinasztia uralkodói a Nílus deltájában lévő Taniszba, majd Bubasztiszba helyezték át a fővárost. Három hosszú évszázadon át uralkodtak, ez alatt a művészet tovább hanyatlott. A XXI. dinasztia befejezte Karnakban Honszu templomát, a XXII. dinasztia pedig több kis szentélyt építtetett Közép-Egyiptomban és Bubasztiszban. A domborművek stílusa nagyjából a Ramasszida-kor hagyományait követi. II. Oszorkon bubasztiszi templom udvarát a vörös szín uralja. Ezeken a domborműveken (London, British Museum) találkozunk először a fal felületébe mélyített emberi alakok finom modellálásával, ami a Középbirodalom idején kialakult vájt relief technikájára épült. Érezhető, mint minden késői periódusban, egyfajta archaizáló tendencia is.

Új, a későbbiek során – különösen a Ptolemaioszkorban – népszerűvé váló építészeti formát példáz az el-hibehi templom, amelynek építését II. Sesouk, a XXII. dinasztia egyik fáraója kezdte meg. A templom udvarát körülvevő oszlopok közé falat iktattak be.

Az időszak kétségkívül legjelentősebb művészeti tette a viaszvesztéses eljárás felfedezése, amely által

 lehetővé vált a nagyméretű bronzszobrok öntése. Ezek élethű megjelenítése érdekében különböző ötvöstechnikákat alkalmaztak – mint a cizellálás, a fémszál- és drágakőberakás, különösen hatásossá tette látványukat az aranyozás. A Karomama királynét, a XXII. dinasztia núbiai eredetű királyának, II. Takelóthnak a feleségét ábrázoló bronzszobor ruháján alkalmazott finom arany, ezüst és elektron berakások magas technikai színvonalról tanúskodnak. A kecses tartás, a vonások finomsága a bronzszobrászok formanyelvének érettségét bizonyítja az i. e. 800 körüli időkben.

Az asszírok hatalmuk tetőfokán állandó fenyegetést jelentettek az egyiptomi állam számára. I. e. 670-ben Assurahiddina asszír király betört Alsó-Egyiptomba és azt birodalmához csatolta. Valamivel később, i. e. 663-ban Assur-bán-apli kifosztotta Théba városát. Ezek az események vezettek a szaiszi hercegek dinasztiájának megalapításához, s egyben a Szaiszi-kor kezdetéhez. Ebben a korszakban a művészet újból felvirágzott.

Szaisz a Nílus deltájának egyik ősi városa és az Ozirisz-passió színhelye volt. Az asszír behatolás idején egy Nekó nevű bátor fejedelem kormányozta. Energikus és ügyes politikus lévén, terveket kovácsolt a déli núbiaiak és a Nílus deltájában berendezkedett asszírok ellen. Amikor az asszírok elfogták és Ninivébe vitték a núbiai királlyal szőtt összeesküvés miatt, sikerült megnyernie Assur-ban-apli bizalmát, aki visszahelyezte trónjára és ajándékokkal halmozta el. Fia, I. Pszammetik megszilárdította a szaiszi dinasztia helyzetét, amely a XXVI. lett és egészen a perzsa hódításig, több mint másfél évszázadon át uralkodott.

Általában úgy vélik, hogy a Szaiszi-korban kezdödött a görög befolyás Egyiptomban. A hellének engedélyt kaptak arra, hogy letelepedjenek a Nílus deltájában. Ez az ión kultúra nagy korszakában történt, amelynek csúcspontja egybeesett a perzsák előretörésével: ekkor látogat Egyiptomba a miléthoszi Thalész és Hérodotosz, erre az időre esik Szolón hosszú utazása a Nílus völgyében, melynek során – Platón egyik dialógusa szerint számos érdekes és hizalmas értesülést szerzett az egyiptomi papoktól. Hékataiosz és Püthagorasz egy emberöltővel később jártak Egyiptomban.

A szaiszi domborműveken már erősen érezhető a görög hatás: nagyobb szabadság érvényesül a tér kezelésében és plasztikusabb az emberi test ábrázolása. A felületre eső sűrlófény felfedi a vájt relief finom árnyalatait; ilyen domborművek díszítik sok korabeli kőszarkofág oldalát.

A múzeumok királyokat, isteneket és szent állatokat áhrázoló bronzszobrok sokaságát őrzik ebből a korszakból. Ma is csodálattal tölti el a Louvre látogatóit a sólyomfejű Hórusz, amint kinyújtott karokkal, felfelé fordított tenyérrel előrelép. Sok-sok macska, sólyom, bika, majom és íbisz szobra tanúsítja a korabeli művészek magas szintű állatábrázoló készségét. Kitűnően adják vissza a majmok büszke és szarkasztikus kifejezését, a sólyom királyi fenségét és a macskák hajlékony eleganciáját. Hérodotosz hosszű szakaszokat szentelt az egyiptomi macskák leírásának: egészen odáig ment, hogy lejegyezte – szerinte – sajátos párzási szokásaikat. Ezeket a különös, fensőségesnek áhrázolt szent macskákat gyakran díszítették arany nyaklánccal és fülbevalóval. Szicíliai Diodórusz is telfigyelt az egyiptomi állatkultuszokra, és az i. sz. I. századhan a következőket írta róluk: “Ami Egyiptomban szokás és gyakorlat volt a szent állatok tekintetében, az közülünk sokaknak joggal tűnik különösnek és furcsának.”

A Későkorban feltámadt az érdeklődés a legrégibb dinasztiák művészetének archaikus formái iránt. A hozzá nem értő könnyen összetévesztheti a szaiszi szobrokat az Óbirodaloxn korából származókkal, amelyek több mint kétezer évvel korábban készültek, ám ha gondosan tanulmányozzuk a részleteket, szembetűnik a Későkorra jellemző finom érzékiség. Nahtherheb (Párizs, Louvre) vagy Uahibré (London, British Museum) térdeplő szobrainak csillogó arca, jeges mosolya és magas homloka élni látszik, a korra jellemző erős csiszolás és finom kidolgozás miatt. A Louvre sztéléje ugyancsak az archaizálás egyik meglepő példája: az ábrázoláson fiatal lányok liliomot szednek, kipréselik a levét, hogy illatszer készüljön belőle, amely Egyiptomban nagyon kedvelt volt. Ha összehasonlítjuk az óbirodalmi szakkarai reliefekkel, sok hasonlóságot fedezhetünk fel, s a sztélé könnyen összetéveszthető az Óbirodalomból származókkal. Ráadásul a szaiszi mester olyan prést ábrázolt, amelyet akkor már több mint ezer éve nem használtak. Ám ez nem vezethet félre bennünket, mert a mozdulatok keresett bája és a gyengédség, ahogy a lányok meztelenségét kezeli, az Óbirodalomnál jóval későbbi korra utal. A korszak nagy vívmánya a realista portré. A személyiség megragadására irányuló törekvés már a XXV. dinasztia idején megfigyelhető – kiváló példa erre Montemhat híres büsztje (Kairó, Egyiptomi Múzeum) – és fennmarad egészen a Ptolemaiosz-kor végéig. E büsztök és fejek legszebbjei közé tartozik a Zöld fej (Berlin, Staatliche Museen) és a kék bazalt Pap-portré (Boston, Museum of Fine Arts). Csodálatos technikai tökéllyel készültek, anyaguk különlegesen kemény kő. A szaiszi és Ptolemaiosz-kor szobrászai finom szemcséjű vulkáni kőzetekkel dolgoztak ugyanúgy, mint elődeik, a prehisztorikus idők és az Óbirodalom mesterei, eltérően a görögöktől, akik a márványt kedvelték fehérsége és lágysága miatt.

A Későkor egyiptomi portréi mély benyomást keltenek tiszta, egyszerű formáikkal. A fény úgy siklik végig a polírozott felületeken, mint a csiszolt fémen; az arc kiugró részletei ragyognak, üregei árnyékba merülnek. Vegyük szemügyre a berlini Zöld fej vagy a bostoni Pap portré részleteit. Valóságos csoda, ahogy a bőr alól áttűnik a koponya szerkezete. Az arcra írt kalligrafikus ráncok, az erőteljesen jelzett szájszögletek, a tágra nyílt szemek szuggesztív erőt mutatnak.

I. e. 525-ben Kambüszész perzsa király hadserege legyőzte az egyiptomiakat a péluszioni ütközetben, a

 Nílus deltájában. Pszammetiket megölték, és Egyiptom a perzsa Akhaimenida birodalom egyik tartománya lett. Az i. e. IV. század elején kiűzték a perzsákat, akik i. e. 343-ban csak rövid időre tudták visszafoglalni az örszágot, mert i. e. 332-ben Nagy Sándor csapatai elhódították tőlük Egyiptomot. Ekkor alapították Alexandria városát, amely hamarosan a földközi-tengeri kereskedelem központja és a hellenisztikus kultúra egyik fellegvára lett. Ptolemaiosz és utódai alatt azonban egészen a római hódításig fennmaradt az autonóm egyiptomi művészet. A Ptolemaiosz-kor i. e. 30-ban ért véget Kleopátra királynő öngyilkosságával, miután Octavianus az actiumi csatában vereséget mért hadseregére.

Ptolemaioszok politikai megfontolásból a fáraók törvényes leszármazottainak kiáltották ki magukat, és hangsúlyozott tisztelettel viseltettek az egyiptomi vallás, a hagyományok és a nép szokásai iránt. A templomoknak tett adományok és építő tevékenységük révén biztosították a befolyásos papi réteg támogatását. Karnakban még látható az a relief, amelyen Nagy Sándor hagyományos áldozatot mutat be istenének és atyjának, Amonnak. Fáraói díszben áll: fején klaft, s azon nyugszik, bizonytalan egyensúllyal, a Két Ország fehér és vörös koronája.

Az edfui Hórusz-templom Felső-Egyiptomban ékes bizonyítéka annak az érdeklődésnek, amelyet a görög műveltségű uralkodók az egyiptomi kultúra iránt tanúsítottak. Maga a templom egy régi, már III. Thotmesz korában létező szentély helyén épült: X. Ptolemaiosz I. Euergetész alapította i. e. 237-ben, majd utódai, Philopator és II. Euergetész fejezték be. Az épület a klasszikus egyiptomi hagyományok folytatója. Két hatalmas pülon mögött oszlopos udvar áll, amelyet az előcsarnoktól, oszlopok és a köztük emelt félmagas falak választanak el. A válaszfal, mint említettük, a XXII. dinasztia korá nak építészeti újítása volt, amely a későbbi időkben széles körben elterjedt. A hüposztül csarnokot csak tizenkét azonos magasságú oszlop alkotja. A fény valószínűleg a mennyezet nyílásain hatolt az épület belsejébe.

A dendarai Hathor-templomot az utolsó Ptolemaiosz-fáraók alatt kezdték el építeni, de csak a római

 császárkorban, Tiberius alatt nyerte el jelenlegi formáját. Rendszerét, méreteit és logikus elrendezését tekintve az edfui Hórusz-templommal áll szoros rokonságban. A hatalmas oszlopfőket Hathor istennő képmása díszíti. Az istennő királynői fejdíszével a késő egyiptomi művészet archaizáló irányzatát példázza.

Núbia határán, az első kataraktától délre emelkedik ki a Nílusból Philae szigete, amelyen a Késő-, a Ptolemaiosz- és a római kor nagyszerű épületei maradtak fenn.

Az asszuáni gát megépítése óta évente kilenc hónapon át víz borította Philae templomait és csarnokait, s a látogatók csak az épületek felső részében gyönyörködhettek. Az új gát (1965) a Nílus vízszintjét olyan magasra emelte, hogy a sziget építményeit örökre elnyelte volna a hullámsír, ha az UNESCO támogatásával az egyiptomi Régészeti Hivatal nem fogott volna hozzá megmentésükhöz. Előbb gátakkal vették körül, majd az épületeket köveikre bontották, és egy közeli, a vízből magasan kiemelkedő szigetre szállították. Pontos és gondos munkával, nagy tudományos és technikai felkészültséggel újból felépítették a hatalmas Ízisz-templomot, az oszlopcsarnokokat, Traianus elragadó kioszkját és a sok kiegészítő építményt, amelyeket az odalátogatók ma már teljes szépségükben megcsodálhatnak.

Az egyiptomi papok elbeszélése szerint Ozirisz halálal után felesége, Ízisz az egykor elhagyatott Philaé szigetén adott életet gyermekének, a Bosszúálló Hórusznak. Az elnevezés az atyja halálát megbosszuló, ifjú Hóruszra vonatkozik. Az egyik legnépszerűbb egyiptomi istennő, Ízisz tisztelete a Későkorban különösen elterjedt, még a római hódítás idején is, s a számára Philaén emelt templomok a hívők zarándokhelyeivé váltak. A I. Napóleon seregét kísérő tudósok csodálattal nyilatkoztak az épületekről és magának a szigetnek varázslatos szépségéről.

A kataraktától délré, a sziklák között nyíló úton haladva, ahol valaha a zarándokok jártak, hirtelen feltárul Philae szigetének teljes pompája. A nagy emlékművek, a körülöttük sarjadó fák, a folyó vize, a partokat borító buja növényzet – az egész derűs kép váratlanul éri a kopár völgyből érkező embert.”

Philae legnagyobb templomát Ízisznek ajánlották: laprajzát és stílusát tekintve nem sokban különbözik a

 klasszikus későkori egyiptomi templomoktól. A sziget déli és keleti partján egy-egy elegáns épület emelkedik: az egyik Nektanebosz pavilonja, amely valójában kikötőhely. A vízhez lépcső vezet, s itt egy talapzaton elegáns, gránit obeliszk emelkedik. A feljáró felső részén oszlopcsarnok áll, amely felfogja a Nílus felől jövő fuvallat legenyhébb szellőjét is. A másik nevezetes emlék Traianus kioszkja, amely szintén kikötőhely volt és az Íziszünnepek körmenetén pihenőhelyül szolgált. Az építmény tizennégy oszlopból áll, az oszlopfők virág formájúak, az oszloptörzseket fal kötötte össze. Két fal domborművein Ízisz, Ozirisz és Hórusz alakjai előtt Traianus császár áldozatot mutat be teljes fáraói díszben. A pavilonnak eredetileg fa tetőzete volt. A templomokat, oszlopcsarnokokat és egyéb épületeket díszítő domborműveken kizárólag rituális jeleneteket ábrázoltak. Az Újbirodalom templomaiban gyakorta megjelenített világi események, csataképek vagy vadászatok témái itt tiltva voltak. A domborműveken látható alakok hajlékonyak és életteliek, s ez különleges vonzerőt ad az ábrázolt liturgikus cselekmények végtelen sorának. Finom formaérzék nyilvánul meg a figurák kidolgozásában; az istennők keselyűvel vagy tehénszarvval koronázott alakjait lágy és érzéki plaszticitással vésték ki.