
Egyiptom művészetéről röviden...
Az ókori Egyiptom történelme öt fő korszakra tagolódik (hatalmi helyzet változása és a dinasztiák szerint). A dinasztiákat megelőző korban, az i.e. 4. évezred végéig a területszerző törzsi háborúkból két királyság emelkedett ki, a Nílus deltavidékén fekvő Alsó-Egyiptom s attól délre, a folyó mentén hosszan elnyúló Felső-Egyiptom.
Archaikus kor
Az i. e. 4. évezred vége és az első harmada, az I. és a II. dinasztia uralkodásának ideje. az I. dinasztiát alapító legendás fáraó, Ménész egyesítette a két királyságot.
Óbirodalom kora
Az i. e. 3. évezred következő öt évszázada (2700-2200) a III-IV. dinasztia uralkodásának időszaka. Ezen belül a IV.dinasztia időszaka a legjelentősebb. Az akkor uralkodó nagy fáraók, Kheopsz, Kheprén és Mükeriosz alatt élte át Egyiptom a hatalom kiteljesedésének, s ezzel együtt az építészet és a művészetek fellendülésének első fénykorát. A kormányzás és a kultúra központja ekkor Memphisz, a főváros.
Mükerinosz szoborcsoportja a fáraót Hathor istennő és egy tartományt megszemélyesítő nőalak kíséretében ábrázolja. Kairóban, az Egyiptomi Múzeumban található. Az Óbirodalmi korszak ábrázolástípusának egyik jellegzetes példája.
Az V. dinasztia idején megindult a hanyatlás lassú folyamata, mely az évezred végén a bomláshoz vezetett. Az átmeneti kor súlyos válsága után következett a középbirodalom kora. Fontosabb építészeti emlékek: a szakkari és a gizehi piramis együttesek.
Középbirodalom kora
Az újraegyesítéssel kezdődik, s az i. e. 2. évezred első negyedét átkarolva a XI. dinasztia trónra lépésétől a XII. dinasztia bukásáig tartott. Ekkor az ország déli részén Théba a Főváros. A középbirodalmat egy Kisázsia felől lehúzódó lovas nomád nép, a hikszoszok döntik meg, akik több, mint két évszázadon át az uralmuk alatt tartják Egyiptomot.
Fontosabb építészeti emlékek: a beni-hasszáni sziklasírok s Kahun városának maradványai.
Újbirodalom kora
Az idegen hódítók kiűzése után az i. e. 2. évezred második fele, a XVIII-XX. dinasztia uralkodása. Egyiptom ekkor éri el legnagyobb területi kiterjedését, s a hatalma csúcsán álló birodalomban a művészet is újból felvirágzik. A XX. dinasztia utolsó fáraói azonban a társadalmi ellentétek kiéleződése , a felkelésekben kirobbanó feszültség azonban erősen gyengíti a birodalmat.
Fontosabb építészeti emlékek: terasztemplom Deir el-Bahariban, a luxori Amon templom, a karnaki Amon templom, a thébai Ramasszeum s Abu Szimbelben II. Ramszesz sziklatemploma.
A Ramesszum első udvara Théba nyugati partján. II. Ramszesz halotti temploma félúton található a Memnón-kolosszusok és a Deir el-Bahari-i templomok között. A földre esett rózsaszín gránit-torzó Ramszeszt, az “Uralkodók Napját” ábrázolja; eredetileg 18 méter magas volt.
Késői birodalom kora
Az i.e. 1. évezred a szétbomláshoz vezető belső harcok s a részleges egyesítésért vívott küzdelmek
szűnni nem akaró sorozata. Ez az idegen hódítások kora, mely a núbiai kormányzattal kezdődött Az erejét vesztett birodalom a hódítók martaléka lett. Az i. e. VII. század közepén az asszírok foglalták el, majd száz évvel később a perzsák, i. e. 332-ben pedig Nagy Sándor hellenisztikus birodalmába olvad bele. Ekkor következik a Ptolemaiosz-kor, (mely az uralkodó családról kapta nevét, egészen pontosan Nagy Sándor egyik hadvezéréről, Ptolemaiosz Lagoszról), ami lezárja Egyiptom önálló történelmi évezredeit, majd i.e. 30-tól római provincia lesz. Fontosabb építészeti emlékek: edfui Hórusz templom. A szobrászat változásának egyik kifejező példája a “Pap portréja”.
Pap portréja (Boston, Museum of Fine Arts) Szakkarából, az i. e. lV. századból. A nagyszerű kidolgozás új művészi felfogás térhódítását bizonyítja. A fejet különösen kemény, kék bazaltból faragták. Kifejező realizmusa pontosan felidézi a szemhéjak szegélyét, a homlok redőit és a száj szögletének ráncait.
A XXI. és a XXII. dinasztia uralkodói a Nílus deltájában lévő Taniszba, majd Bubasztiszba helyezték át a fővárost. Három hosszú évszázadon át uralkodtak, ez alatt a művészet tovább hanyatlott. A XXI. dinasztia befejezte Karnakban Honszu templomát, a XXII. dinasztia pedig több kis szentélyt építtetett Közép-Egyiptomban és Bubasztiszban. A domborművek stílusa nagyjából a Ramasszida-kor hagyományait követi. II. Oszorkon bubasztiszi templom udvarát a vörös szín uralja. Ezeken a domborműveken (London, British Museum) találkozunk először a fal felületébe mélyített emberi alakok finom modellálásával, ami a Középbirodalom idején kialakult vájt relief technikájára épült. Érezhető, mint minden késői periódusban, egyfajta archaizáló tendencia is.
Új, a későbbiek során – különösen a Ptolemaioszkorban – népszerűvé váló építészeti formát példáz az el-hibehi templom, amelynek építését II. Sesouk, a XXII. dinasztia egyik fáraója kezdte meg. A templom udvarát körülvevő oszlopok közé falat iktattak be.
Az időszak kétségkívül legjelentősebb művészeti tette a viaszvesztéses eljárás felfedezése, amely által
lehetővé vált a nagyméretű bronzszobrok öntése. Ezek élethű megjelenítése érdekében különböző ötvöstechnikákat alkalmaztak – mint a cizellálás, a fémszál- és drágakőberakás, különösen hatásossá tette látványukat az aranyozás. A Karomama királynét, a XXII. dinasztia núbiai eredetű királyának, II. Takelóthnak a feleségét ábrázoló bronzszobor ruháján alkalmazott finom arany, ezüst és elektron berakások magas technikai színvonalról tanúskodnak. A kecses tartás, a vonások finomsága a bronzszobrászok formanyelvének érettségét bizonyítja az i. e. 800 körüli időkben.
Az asszírok hatalmuk tetőfokán állandó fenyegetést jelentettek az egyiptomi állam számára. I. e. 670-ben Assurahiddina asszír király betört Alsó-Egyiptomba és azt birodalmához csatolta. Valamivel később, i. e. 663-ban Assur-bán-apli kifosztotta Théba városát. Ezek az események vezettek a szaiszi hercegek dinasztiájának megalapításához, s egyben a Szaiszi-kor kezdetéhez. Ebben a korszakban a művészet újból felvirágzott.
Szaisz a Nílus deltájának egyik ősi városa és az Ozirisz-passió színhelye volt. Az asszír behatolás idején egy Nekó nevű bátor fejedelem kormányozta. Energikus és ügyes politikus lévén, terveket kovácsolt a déli núbiaiak és a Nílus deltájában berendezkedett asszírok ellen. Amikor az asszírok elfogták és Ninivébe vitték a núbiai királlyal szőtt összeesküvés miatt, sikerült megnyernie Assur-ban-apli bizalmát, aki visszahelyezte trónjára és ajándékokkal halmozta el. Fia, I. Pszammetik megszilárdította a szaiszi dinasztia helyzetét, amely a XXVI. lett és egészen a perzsa hódításig, több mint másfél évszázadon át uralkodott.
Általában úgy vélik, hogy a Szaiszi-korban kezdödött a görög befolyás Egyiptomban. A hellének engedélyt kaptak arra, hogy letelepedjenek a Nílus deltájában. Ez az ión kultúra nagy korszakában történt, amelynek csúcspontja egybeesett a perzsák előretörésével: ekkor látogat Egyiptomba a miléthoszi Thalész és Hérodotosz, erre az időre esik Szolón hosszú utazása a Nílus völgyében, melynek során – Platón egyik dialógusa szerint számos érdekes és hizalmas értesülést szerzett az egyiptomi papoktól. Hékataiosz és Püthagorasz egy emberöltővel később jártak Egyiptomban.
A szaiszi domborműveken már erősen érezhető a görög hatás: nagyobb szabadság érvényesül a tér kezelésében és plasztikusabb az emberi test ábrázolása. A felületre eső sűrlófény felfedi a vájt relief finom árnyalatait; ilyen domborművek díszítik sok korabeli kőszarkofág oldalát.
A múzeumok királyokat, isteneket és szent állatokat áhrázoló bronzszobrok sokaságát őrzik ebből a korszakból. Ma is csodálattal tölti el a Louvre látogatóit a sólyomfejű Hórusz, amint kinyújtott karokkal, felfelé fordított tenyérrel előrelép. Sok-sok macska, sólyom, bika, majom és íbisz szobra tanúsítja a korabeli művészek magas szintű állatábrázoló készségét. Kitűnően adják vissza a majmok büszke és szarkasztikus kifejezését, a sólyom királyi fenségét és a macskák hajlékony eleganciáját. Hérodotosz hosszű szakaszokat szentelt az egyiptomi macskák leírásának: egészen odáig ment, hogy lejegyezte – szerinte – sajátos párzási szokásaikat. Ezeket a különös, fensőségesnek áhrázolt szent macskákat gyakran díszítették arany nyaklánccal és fülbevalóval. Szicíliai Diodórusz is telfigyelt az egyiptomi állatkultuszokra, és az i. sz. I. századhan a következőket írta róluk: “Ami Egyiptomban szokás és gyakorlat volt a szent állatok tekintetében, az közülünk sokaknak joggal tűnik különösnek és furcsának.”
A Későkorban feltámadt az érdeklődés a legrégibb dinasztiák művészetének archaikus formái iránt. A hozzá nem értő könnyen összetévesztheti a szaiszi szobrokat az Óbirodaloxn korából származókkal, amelyek több mint kétezer évvel korábban készültek, ám ha gondosan tanulmányozzuk a részleteket, szembetűnik a Későkorra jellemző finom érzékiség. Nahtherheb (Párizs, Louvre) vagy Uahibré (London, British Museum) térdeplő szobrainak csillogó arca, jeges mosolya és magas homloka élni látszik, a korra jellemző erős csiszolás és finom kidolgozás miatt. A Louvre sztéléje ugyancsak az archaizálás egyik meglepő példája: az ábrázoláson fiatal lányok liliomot szednek, kipréselik a levét, hogy illatszer készüljön belőle, amely Egyiptomban nagyon kedvelt volt. Ha összehasonlítjuk az óbirodalmi szakkarai reliefekkel, sok hasonlóságot fedezhetünk fel, s a sztélé könnyen összetéveszthető az Óbirodalomból származókkal. Ráadásul a szaiszi mester olyan prést ábrázolt, amelyet akkor már több mint ezer éve nem használtak. Ám ez nem vezethet félre bennünket, mert a mozdulatok keresett bája és a gyengédség, ahogy a lányok meztelenségét kezeli, az Óbirodalomnál jóval későbbi korra utal. A korszak nagy vívmánya a realista portré. A személyiség megragadására irányuló törekvés már a XXV. dinasztia idején megfigyelhető – kiváló példa erre Montemhat híres büsztje (Kairó, Egyiptomi Múzeum) – és fennmarad egészen a Ptolemaiosz-kor végéig. E büsztök és fejek legszebbjei közé tartozik a Zöld fej (Berlin, Staatliche Museen) és a kék bazalt Pap-portré (Boston, Museum of Fine Arts). Csodálatos technikai tökéllyel készültek, anyaguk különlegesen kemény kő. A szaiszi és Ptolemaiosz-kor szobrászai finom szemcséjű vulkáni kőzetekkel dolgoztak ugyanúgy, mint elődeik, a prehisztorikus idők és az Óbirodalom mesterei, eltérően a görögöktől, akik a márványt kedvelték fehérsége és lágysága miatt.
A Későkor egyiptomi portréi mély benyomást keltenek tiszta, egyszerű formáikkal. A fény úgy siklik végig a polírozott felületeken, mint a csiszolt fémen; az arc kiugró részletei ragyognak, üregei árnyékba merülnek. Vegyük szemügyre a berlini Zöld fej vagy a bostoni Pap portré részleteit. Valóságos csoda, ahogy a bőr alól áttűnik a koponya szerkezete. Az arcra írt kalligrafikus ráncok, az erőteljesen jelzett szájszögletek, a tágra nyílt szemek szuggesztív erőt mutatnak.
I. e. 525-ben Kambüszész perzsa király hadserege legyőzte az egyiptomiakat a péluszioni ütközetben, a
Nílus deltájában. Pszammetiket megölték, és Egyiptom a perzsa Akhaimenida birodalom egyik tartománya lett. Az i. e. IV. század elején kiűzték a perzsákat, akik i. e. 343-ban csak rövid időre tudták visszafoglalni az örszágot, mert i. e. 332-ben Nagy Sándor csapatai elhódították tőlük Egyiptomot. Ekkor alapították Alexandria városát, amely hamarosan a földközi-tengeri kereskedelem központja és a hellenisztikus kultúra egyik fellegvára lett. Ptolemaiosz és utódai alatt azonban egészen a római hódításig fennmaradt az autonóm egyiptomi művészet. A Ptolemaiosz-kor i. e. 30-ban ért véget Kleopátra királynő öngyilkosságával, miután Octavianus az actiumi csatában vereséget mért hadseregére.
Ptolemaioszok politikai megfontolásból a fáraók törvényes leszármazottainak kiáltották ki magukat, és hangsúlyozott tisztelettel viseltettek az egyiptomi vallás, a hagyományok és a nép szokásai iránt. A templomoknak tett adományok és építő tevékenységük révén biztosították a befolyásos papi réteg támogatását. Karnakban még látható az a relief, amelyen Nagy Sándor hagyományos áldozatot mutat be istenének és atyjának, Amonnak. Fáraói díszben áll: fején klaft, s azon nyugszik, bizonytalan egyensúllyal, a Két Ország fehér és vörös koronája.
Az edfui Hórusz-templom Felső-Egyiptomban ékes bizonyítéka annak az érdeklődésnek, amelyet a görög műveltségű uralkodók az egyiptomi kultúra iránt tanúsítottak. Maga a templom egy régi, már III. Thotmesz korában létező szentély helyén épült: X. Ptolemaiosz I. Euergetész alapította i. e. 237-ben, majd utódai, Philopator és II. Euergetész fejezték be. Az épület a klasszikus egyiptomi hagyományok folytatója. Két hatalmas pülon mögött oszlopos udvar áll, amelyet az előcsarnoktól, oszlopok és a köztük emelt félmagas falak választanak el. A válaszfal, mint említettük, a XXII. dinasztia korá nak építészeti újítása volt, amely a későbbi időkben széles körben elterjedt. A hüposztül csarnokot csak tizenkét azonos magasságú oszlop alkotja. A fény valószínűleg a mennyezet nyílásain hatolt az épület belsejébe.
A dendarai Hathor-templomot az utolsó Ptolemaiosz-fáraók alatt kezdték el építeni, de csak a római
császárkorban, Tiberius alatt nyerte el jelenlegi formáját. Rendszerét, méreteit és logikus elrendezését tekintve az edfui Hórusz-templommal áll szoros rokonságban. A hatalmas oszlopfőket Hathor istennő képmása díszíti. Az istennő királynői fejdíszével a késő egyiptomi művészet archaizáló irányzatát példázza.
Núbia határán, az első kataraktától délre emelkedik ki a Nílusból Philae szigete, amelyen a Késő-, a Ptolemaiosz- és a római kor nagyszerű épületei maradtak fenn.
Az asszuáni gát megépítése óta évente kilenc hónapon át víz borította Philae templomait és csarnokait, s a látogatók csak az épületek felső részében gyönyörködhettek. Az új gát (1965) a Nílus vízszintjét olyan magasra emelte, hogy a sziget építményeit örökre elnyelte volna a hullámsír, ha az UNESCO támogatásával az egyiptomi Régészeti Hivatal nem fogott volna hozzá megmentésükhöz. Előbb gátakkal vették körül, majd az épületeket köveikre bontották, és egy közeli, a vízből magasan kiemelkedő szigetre szállították. Pontos és gondos munkával, nagy tudományos és technikai felkészültséggel újból felépítették a hatalmas Ízisz-templomot, az oszlopcsarnokokat, Traianus elragadó kioszkját és a sok kiegészítő építményt, amelyeket az odalátogatók ma már teljes szépségükben megcsodálhatnak.
Az egyiptomi papok elbeszélése szerint Ozirisz halálal után felesége, Ízisz az egykor elhagyatott Philaé szigetén adott életet gyermekének, a Bosszúálló Hórusznak. Az elnevezés az atyja halálát megbosszuló, ifjú Hóruszra vonatkozik. Az egyik legnépszerűbb egyiptomi istennő, Ízisz tisztelete a Későkorban különösen elterjedt, még a római hódítás idején is, s a számára Philaén emelt templomok a hívők zarándokhelyeivé váltak. A I. Napóleon seregét kísérő tudósok csodálattal nyilatkoztak az épületekről és magának a szigetnek varázslatos szépségéről.
A kataraktától délré, a sziklák között nyíló úton haladva, ahol valaha a zarándokok jártak, hirtelen feltárul Philae szigetének teljes pompája. A nagy emlékművek, a körülöttük sarjadó fák, a folyó vize, a partokat borító buja növényzet – az egész derűs kép váratlanul éri a kopár völgyből érkező embert.”
Philae legnagyobb templomát Ízisznek ajánlották: laprajzát és stílusát tekintve nem sokban különbözik a
klasszikus későkori egyiptomi templomoktól. A sziget déli és keleti partján egy-egy elegáns épület emelkedik: az egyik Nektanebosz pavilonja, amely valójában kikötőhely. A vízhez lépcső vezet, s itt egy talapzaton elegáns, gránit obeliszk emelkedik. A feljáró felső részén oszlop
Utolsó kép
látogatófigyelő
Levelezőlista
Kedvenc linkek
Statisztika
Online: | 16 |
---|---|
Összes: | 601822 |
Hónap: | 20783 |
Nap: | 777 |