„Champollion nyomában” – avagy egy egyiptomán idegenvezető vallomása Christian Jacq regényéről…
Asszuán, naplemente…. A hotel medencéje szélén üldögélek egy kellemes, hűsítő fürdő után a késő délutáni forróságban. A Nílus túlpartján kirajzolódnak a nemesi sírok a domb oldalában. A naplemente érdekes narancsos, rózsaszínnel vegyes aranyfénybe öltözteti az égboltot, amilyet csak a Nílus-völgyben láthatunk. Időtlen pillanat ez, amit imádok… Élvezem a lemenő nap fényét, a meleg szellőt, a madarak csicsergését. Testet-lelket pihentető pillanat ez. És a pihenés megkoronázásaként veszem elő az egyik kedvenc könyvem, és kezdem olvasni már sokadjára… Ez a könyv számomra nem csak olvasmány. Zarándoklat. Történelem. Szenvedély. Ez Christian Jacq: „Champollion, az egyiptomi” című regénye…
Jean-François Champollion: Egy ember, aki nem tudott nem egyiptomi lenni…
Talán hallották már ezt a nevet: Jean-Francois Champollion. “A férfi, aki megtörte a hieroglifák némaságát”. De, amit Christian Jacq műve hozzátesz ehhez a történethez, az több mint adat vagy tudomány. Ez a regény emberré teszi a tudóst. Champollion itt nem csupán egy nyelvész. Nem egy poros könyvtárakban penészedő tudós. Nem. Ő egy szenvedélyes, dacos, forradalmi lelkű ifjú, aki a fáraók földjének szószólója akart lenni – és lett is.
A könyv lapjain átizzik az a gyermeki, majd kamaszos, végül megszállott felnőttkori rajongás, amellyel Egyiptom felé fordult. Ahogy én is…. Hiszem, ha valaki egyszer beleszeret ebbe a földbe, az többé nem csak olvas Egyiptomról, nem csak megtekinti a helyszíneket, hanem valójában “visszaemlékezik”….
Christian Jacq – amikor az egyiptológus írni kezd
Christian Jacq, aki ezt a regényt megírta, maga is elismert egyiptológus. És ez bizony érződik minden sorban. Nemcsak hiteles, hanem lélekkel teli. Ő tudja, milyen érzés először belépni egy templomba, ahol a falakon már nemcsak képek vannak, hanem szavak, üzenetek, imák, mesék. Mert Champollion miatt ma már tudjuk: a hieroglifák nem csupán díszek, hanem beszélő kövek. Jacq úgy ír, mint aki maga is végigkísérte ezt az utat. És talán igen – szellemi értelemben biztosan. A könyv lapjain nem tudjuk, ki vezet kit: Jacq meséli el Champollion életét, de közben mi Jacq útján is járunk.. és járjuk be egész Egyiptomot, méghozzá különleges módon, hiszen 150 évvel ezelőtti klasszikus korban lépkedhetünk ezen a földön, amikor még nyoma se volt a tömegturizmusnak. és igen, ez az a regény, ami Egyiptomba vezet – még ha otthon ülünk is. Olvasás közben nem egy egyszerű életrajzi regényben járunk. Inkább olyan, mintha a Nílus mentén vonatoznánk, avagy a hajókáznánk a hatalmas folyón felfelé, ablakon át nézve a történelmet.Látjuk a forradalmi Franciaország intrikáit, azt, hogyan próbálják elhallgattatni, ellehetetleníteni a fiatal nyelvészt. De közben halljuk a homok alatt suttogó templomokat is. A könyv éppen annyira politikai dráma, mint szellemi kaland. Champollion karaktere itt nemcsak történelmi hős, hanem példa is: mit jelent elkötelezetten, minden akadály ellenére a saját hivatásunkat követni.
És ez Jacq igazi ereje: úgy mesél, hogy nem is olvassuk a regényét – hanem ott vagyunk…
Christian Jacq könyve ezért több, mint egy szép regény. Ez egy emlékeztető, egy inspiráció, egy útlevél az időben. Ajánlom minden utazónak, történetkedvelőnek, nyelvrajongónak és álmodónak.
Champollion, Jacq és mi – idegenvezetők, utazók, egyiptomrajongók és olvasók, álmodozók. Mi közösen kelünk útra a regény oldalain, járjuk be Egyiptom ősi földjét. Hadd mondjam el ezt is: idegenvezetőként sokszor érzem úgy, hogy amit teszek, nem más, mint egy icipicit Champollion munkájának folytatása. Ő olvasni tanított minket Egyiptomról és az ősi Egyiptomból – mi mesélni próbálunk róla. Ő megtörte a falak hallgatását – mi meghalljuk bennük a történeteket, és ezt meséljük el, adjuk tovább…
A regényről…
Bevezetés – Egyiptom mint sors és metafora
Vannak könyvek, amelyeket olvasva az ember úgy érzi, nem csupán lapokat pörget, hanem kapukat nyit. Kapukat nyit: az időbe, emlékezetbe, hitbe, szellemiségbe. Christian Jacq regénye: a Champollion, az egyiptomi, éppen ilyen mű: nem csupán egy kivételes tudós életét meséli el, hanem egy ember és egy civilizáció közötti mély szellemi kötődést. Egy belső utazást is ábrázol, amely során egy francia polgárfiú „egyiptomivá” válik – nem csupán nyelvileg, hanem identitásában, lelkiségében, szellemi irányultságában. Jacq – aki maga is egyiptológus, kutató és író – nem pusztán hódol Champollion zsenialitásának, hanem szinte belé is költözik. Ez a regény vallomás is, tisztelgés is, rekonstrukció is – és mint minden jó történelmi regény, több, mint történet: szellemi párbeszéd múlt és jelen között.
A kezdetek: Egy különc kisfiú Vif-ben
A történet mélyen emberi és szinte már filmszerűen indul. A kis Jean-François nem focizik a többiekkel, nem üldözi a lányokat – hanem az egyiptomi írásokat böngészi, amikről a világ még csak sejti, hogy mit jelentenek. Egy nagyobb testvér, Jacques-Joseph, akinek karja alá bújhat. Egy család, amely inkább furcsállja, mint érti. És egy szenvedély, ami már-már túlmutat az ésszerűségen. Christian Jacq személyessé teszi ezt a kezdést. Nem lexikont ír, hanem életet mesél. Megérezzük azt a mindent elsöprő vonzást, amit az ókori Egyiptom jelentett a fiú számára. A történet során egyre inkább világossá válik: Champollion nem egyszerűen érdeklődött Egyiptom iránt. Ő már akkor egyiptomi volt, amikor még a piramisokat csak képeken látta.
Tanulmányok és küzdelmek: amikor a tudás nem elég
A regény második szakaszában követjük a fiatal tudóst Grenoble, Párizs és a tudományos elit világába.És nem meglepő módon – ellenségeket is szerez. Mert hát a zseni mindig veszélyes. Különösen akkor, ha nem hajlandó igazodni a kor elvárásaihoz. Champollion nem volt simulékony. Nem volt diplomatikus. Ő a tudásban hitt, a kutatásban, az igazságban. Ezzel viszont szembement a francia Akadémia bejáratott rendszereivel, a politikai széljárással, és persze saját kortársaival is, akik inkább Angliát, görögséget vagy Rómát ünnepelték. Jacq itt mesterien adagolja a feszültséget: a történet egyszerre mutatja be a tudományos nyomozás izgalmát – hogyan rakosgatja össze a fiú a rózsakő nyelvi rétegeit – és a társadalmi küzdelmeket is, amelyek szinte ellehetetlenítik munkáját.
A géniuszromantika toposzai gyakran elfeledtetik, milyen árat fizetnek a tudományos áttörések főhősei. Jacq regénye nem idealizál. Megmutatja a kutatás magányát, a kortársak gúnyát, az állandó anyagi bizonytalanságot, a politikai játszmákat, és azt, hogy az emberi kapcsolatok (testvér, feleség, gyermek) is háttérbe szorulnak egy nagyobb cél oltárán. Champollion betegségei, idegösszeomlásai, fanatikus munkatempója – mind azt jelzik: a tudományos diadal nem diadalmenet, hanem kálvária. Jacq ezzel mélyen emberivé teszi a történetet. A hős nem legyőzhetetlen, hanem esendő. És éppen ebben az esendőségben ragyog fel a nagyság: abban, hogy újra és újra feláll.
A megfejtés: amikor a kő megszólal
A regény egyik legizgalmasabb rétege a megfejtés folyamatának ábrázolása. Jacq nem úgy mutatja be a hieroglifák titkának feltörését, mint egy tudományos logikai játékot, hanem mint misztikus kapcsolatfelvételt egy halott civilizációval. Champollion nem kódot tör fel – hanem egy szellemiséget ért meg. Az a pillanat, amikor Champollion végre „áttöri” a rózsakő kódját. Ez nem egy egyszerű eureka-pillanat – nem hollywoodi jelenet. Ez egy hosszú, gyötrelmes út vége, amelynek során a fiatal tudós összeveti a démotikus, görög és hieroglif írásjeleket, és lépésről lépésre rájön, hogy ezek nem díszek, hanem hangok és jelentések hordozói.
„Je le tiens!” – kiáltotta fel, amikor végül megfejtette a hieroglifák rendszerét. „Megvan!”
És a regényben ez a pillanat felér egy szellemi orgazmussal. Nemcsak a nyelv titka oldódik fel – hanem a múlt hangja is újra megszólal. Ettől kezdve Egyiptom már nem néma. Lenyűgöző, ahogy “beleláthatunk” egy zseni agyába, motivációiba, szenvedélyébe, hiszen pont ettől szenzációs ez a régeny, hogy ezt valóban megtehetjük az olvasása közben. Ez a spirituális dimenzió az, ami megkülönbözteti Jacq regényét más életrajzi művektől. A főhős számára a nyelv nem pusztán kommunikációs eszköz – hanem egy világlátás kifejeződése, amely a világ és az isteni között közvetít. A hieroglifák értelmezése tehát egyszerre intellektuális és szakrális tett. A regényből kirajzolódik: Champollion olyan, mint egy pap, aki újraszenteli az elfeledett templomokat az értelmezés révén.
Az utazás: végre Egyiptomban
A történet következő szakasza szinte zarándoklat. Champollion végre eljut Egyiptomba. Jacq itt újra ragyog: a tájleírások, a templomok, a monumentális oszlopcsarnokok, és az a belső áhítat, amellyel a tudós lép Karnak kövei közé – ez szinte áhítatos jelenet. És megdöbbentő: Champollion nem úgy jár a romok között, mint egy felfedező, hanem mint egy hazatérő. Ismeri őket. Ismerte őket már korábban. Az olvasó szinte libabőrös lesz attól a felismeréstől, hogy amit mi történelmi tanulmányként kezelünk, azt ő újjáéledő kultúraként élte meg. Csodálatos élmény olvasni Champollion utazását.. ahogy bejárja az ókori világ különleges helyszíneit. átélhetjük vele az első pillanatok varázslatos, és szinte sokkoló élményét, a felfedezés örömét. De ennél többet is…. a megértés szinte megvilágosító élményét. Bevallom minden sorát élvezettel olvasom újra és újra… és valahol mindíg eszembe jut első utazásom Egyiptomba, amikor én is lelkesen csillogó szemmel ámultam a látottakon. Ha nem járt még Egyiptomba, ezeket a fejezeteket különösen ajánlom minden olvasó figyelmébe, mert eszenciálisan bemutatja Egyiptom csodáit.
Identitásváltás – A nyelven túli Egyiptom
Az egyik legérzékenyebb és legszebb szála a regénynek az identitás metamorfózisa. Champollion nem csupán tanulmányozza Egyiptomot – hanem részévé válik. Nem idegenként közelít, hanem szellemi hazatérésként. Az utolsó fejezetek egyikében ő maga nevezi magát „egyiptominak” – nem genetikai vagy kulturális értelemben, hanem spirituális azonossággal. Ez a folyamat különösen fontos, ha párhuzamot vonunk Jacq életével is: hiszen maga az író is a tudományos és irodalmi eszközökkel való „hazatérés” aktusát végzi. Így a regény – bár történelmi – nem múltba néz, hanem egy időtlen sorsot modellez, amelyben az egyén újra és újra próbálja megérteni: ki vagyok én, és hogyan kapcsolódom a múlt nagy kérdéseihez?
A vég: egy élet, amit a hivatás emésztett fel
Champollion nem élhette meg hosszú ideig a siker ízét. Mindössze 41 évesen meghalt, túlterhelve, betegségtől gyötörve. Jacq regénye azonban nem tragédiával zárul, hanem beteljesedéssel. A világ, amiről addig csak sejtettük, hogy mit mond – az ő munkája nyomán beszélni kezdett. És ez az, ami igazán örökéletűvé tette.
A megfejtés öröksége
Christian Jacq nem csupán szerzője, hanem médiuma is ennek a történetnek. Szakmai tudását ötvözi érzékeny pszichológiai ábrázolással, egyiptomi mitológiából merítő képiséggel, valamint erőteljes szimbólumrendszerrel. Stílusa időnként pátoszos, de sosem üres. Inkább emelkedett. Olyan, mintha minden mondat mögött ott húzódna az évszázadok suttogása, a kőtáblák lehelete, a piramisok árnyéka. Ez a hangvétel különösen alkalmassá teszi a regényt arra, hogy olvasója ne csak értse, hanem érezze is Egyiptom szellemét.
Champollion neve ma már egyet jelent a hieroglifák megfejtésével. De a Jacq-féle értelmezés szerint a „megfejtés” valójában újrateremtést jelent. Aki képes szóra bírni a múltat, az nem csupán olvas – hanem újjáéleszt. Ez a regény legnagyobb üzenete: a múlt nem poros relikvia, hanem élő dialógus. Hogy az ókori Egyiptom nem halt meg – csak várt valakire, aki meghallja.
Christian Jacq regénye tehát nemcsak történet Champollionról – hanem egyfajta “megidézés”. Egy emberé, aki az egyiptomi múlt szenvedélyes tolmácsa lett. És mindannyiunké, akik olvasva ezt a művet egy kicsit magunk is egyiptomiakká válunk.
Szeretem Christian Jacq könyveit… minden könyvét olvastam. De Champollionról írt könyve különleges a számomra, ez az egyik kedvencem. Azt az Egyiptomot látom benne, ami engem is rabulejtett és megbabonázott. Azt az Egyiptomot látom benne, ami egyszerre túl esendő és emberi, mégi időtlen módon az ősi istenek hona. Hogy lehetséges ez, hiszen a kettő ellent mond egymásnak? Igen… és mégis tökéletesen igaz Egyiptomra.
Ez a könyv nem a hagyományos turistáknak való, mert nem útikönyv. Ha csak a szállodák csillagjainak száma és a bazársor érdekli, ez a könyv nem Önnek szól.
Ha földönkívüli kapcsolatokra kíváncsi, akkor ez nem az Ön könyve… Ez a könyv valós eseményeket, életeket, személyeket, helyszíneket igyekszik a lehető legösszetettebb és egyben legszórakoztatóbb formában megosztani velünk.
Ha feleslegesen túlnagyolt és megkérdőjelezhető valóságalapú ezoterikus hablatyra kíváncsi, akkor sem az Ön könyve… annak ellenére, hogy nagyon is spirituális a történet. Ám nem átírja egy kitalált, sosem létezett változatra az ókori egyiptomiak hitét és tudását, hanem tiszteletben tartja és valóban megismerni és megérteni igyekszik azt.
Ez a könyv azoknak a felfedezőknek való, akik nem csak megnézni szeretnék a helyszíneket, hanem megérteni a látottakat, és megérteni Egyiptom valós varázsát. A megismerés élményét keresőknek szól, akik nem csak az ókori világot igyekeznek feltérképezni, hanem sajátmagukat is szeretnék megérteni egyúttal. Akik nyitott elmével és elfogadó tisztelettel képesek felfedezni ezt a különleges, mágiával teli ősi kultúrát…
Ez a könyv a történelmet megismerni vágyóknak a kezébe való. Akik többek szeretnének lenni azáltal, hogy megismerik a múltat.
Ez a könyv mindazoknak való, akik szívükben és lelkükben Egyiptomba vágynak… az ősi istenek, a mágia földjére, a hatalmas templomok falai közé, a királyok titokzatos sírjait bejárva, emlékezve elődeink nagyszerűségére.
Ez a könyv azoknak való, akik hisznek a könyvek varázsában…
Idegenvezetőként mindig azt szoktam mondani: “Felejtsen el mindent amit eddig hallott, vagy gondolt Egyiptomról… most csak tárja ki a szívét és az elméjét… és Egyiptom megmutatja igazi csodáit.”
Kósa Ildikó idegenvezető (Egypt Forever)