Imhotep – könyvajánló

Egy újabb izgalmas regényre szeretném felhívni mindazok figyelmét, akik szívesen olvasnak az ókori Egyiptomról.  Egy újabb regény, ami egyszerre tanít, elvarázsol és elgondolkodtat, tanít és informál, miközben szórakoztatóbb, mint egy sivatagi teveverseny…

Ezúttal ismét Christian Jacq tollából szeretnék figyelmükbe ajánlani egy különleges darabot: az Imhotep című regényét, ami méltán lehet kedvence minden olyan olvasónak, aki nem elégszik meg a piramisok külső látványával, hanem bele is kukkantana, mi (és ki) rejlik a kövek mögött. Christian Jacq neve sokaknak ismerősen csenghet – egyiptológusból lett bestseller-szerző, aki mesterien ötvözi a tudományt a mesemondás varázsával. Most egy kevésbé ismert, ám annál jelentősebb történelmi alakot állít a szerző rivaldafénybe: IMHOTEP-et, az Óbirodalom híres multitálentumát.

Fontos: nem arról az Imhotep-ről van szó, akit a Múmia című hollywoodi filmekben megismerhetünk. A valódi Imhotep ugyan szintén főpap, de senkit sem riogatott sem sötét varázslataival, sem homokviharjaival. (Bár elismerjük, hogy Arnold Vosloo kifejezetten emlékezetes alakítást nyújtott a filmekben, mint főgonosz.) Az igazi Imhotep nem rémisztő élőhalott volt, hanem élő géniusz – orvos, építész, csillagász, matematikus, főpap volt egy személyben. Egyfajta ókori Leonardo Da Vinci, csak nemezkendővel és a napisten-áldotta zsenialitással. Jacq regénye lapjain visszarepülhetünk több, mint négyezer évet az időben, egy olyan korba, amikor a piramisok még csak a jövő homokjába álmodott tervek voltak. És ott találkozunk az emberrel, aki először álmodta meg őket. Egy férfival, aki nemcsak a fáraó jobbkeze, hanem az istenek kegyeltje is volt – olyannyira, hogy az utókor közéjük emelte fel őt.

Ez a regény is több, mint életrajz: Jacq egy olyan történelmi thrillert tár elénk, amelyben Imhotep nemcsak piramist épít, hanem összeesküvéseket leplez le, betegségeket gyógyít, és isteni rendet próbál vinni a káoszba – szó szerint. A fáraó kegye és a riválisok ármánykodása között lavírozva egy olyan főhőst ismerhetünk meg, akinek bölcsessége és erkölcsi ereje a mai napig példamutató lehet a számunkra. A regény atmoszférája olyan, mintha épp a szakkarai Lépcsős Piramis szakrális piramiskörzetének kövei között sétálnánk, miközben egy korabeli pap suttogja a fülünkbe a templomok titkait. A politika, a vallás és az emberi természet örök dilemmái ugyanúgy jelen vannak a történetben, mint az első „orvosi iskola” és a legnagyobb titkok megismerésére vágyó tudásszomj.

Ajánlom ezt a regényt is mindenkinek, aki szereti az ókori Egyiptom világát, az építészet titkait, a hatalom és hit harcát – és nem riad vissza attól sem, hogy egy kicsit belelássunk, mit jelentett istenként élni egy halandó testben.

A regény ismertetése:

Christian Jacq regénye az ókori Egyiptom egyik legnagyobb alakját állítja középpontba: Imhotep-et, aki valós történelmi személy volt, és akit később istenként tiszteltek. A könyv nem csupán egy életrajz irodalmi feldolgozása, hanem egy drámai feszültséggel átszőtt történelmi regény, mely emberi sorsokat, politikai intrikákat és spirituális dilemmákat is feltár.

A történet Dzószer fáraó uralkodásának idején játszódik, az Óbirodalom hajnalán. Ebben a világban Egyiptom még csak alakul: nincsenek kőpiramisok, nincs egységes államszervezet – csak az isteni rend reménye. Ebbe az archaikus káoszba lép be Imhotep, egy kivételes tehetségű, alázatos, de eltökélt ember, aki egyszerre főépítész, orvos, írnok és spirituális vezető. Imhotep célja nem kevesebb, mint az isteni Ma’at, a kozmikus rend földi megvalósítása: templomokkal, gyógyítással, tudással. Azonban, mint minden kivételes ember, ő is komoly ellenállásba ütközik. Az udvari hatalmi harcok, az irigykedő riválisok, a féltékeny főpapok és a hagyományokhoz ragaszkodó konzervatív rétegek mind akadályt gördítenek elé. A regény egyik központi szimbóluma a Szakkarai lépcsős piramis, amely nemcsak egy mérnöki csoda, hanem a rend és a hit kézzel fogható megtestesítője is. Ennek megalkotása során válik nyilvánvalóvá, hogy Imhotep nemcsak az anyagi világban akar rendet teremteni, hanem a társadalomban és az emberek lelkében is.

Történelmi és kulturális háttér – Egyiptom hajnalán

Christian Jacq rendkívül erősen épít az óegyiptomi vallásra, hiedelmekre és társadalmi struktúrára. A regényből kibontakozik a korai Egyiptom mindennapi élete: a papok szertartásai, az orvoslás első lépései, az építészet kezdetei, és az istenekkel való viszony, ami teljesen átszővi az egész társadalmat. Imhotep alakját nem csak tudósként mutatja be nekünk, hanem spirituális reformerként is, aki az isteni rend hírnöke a földön. Ez rendkívül érdekes nézőpontot kínál, mert nem csupán egy építkezési történetet olvasunk a regény lapjain, hanem egy világkép megszületését követhetjük nyomon.

Szereplők és konfliktusok – Az isteni és az emberi határán

Imhotep – A főhős, akiben az isteni ihlet és az emberi felelősség találkozik. Egyfajta „kora reneszánsz emberként” jelenik meg, aki egyszerre gyógyít, tervez, kutat, tanul, tanít és lelkeket vezet.

Dzószer fáraó – Támogatója és egyben kihívása is. Ő az, aki megbízza Imhotep-et az első piramis építésével, de akinek udvarában sokan nem nézik jó szemmel a főtanácsadó felemelkedését.

A papság és udvari elit – Ők képviselik a hagyományos, változástól rettegő rétegeket, akik hatalmukat féltik a tudás és haladás embereitől. A konfliktusok mögött nem egyszerűen személyes ellentétek, hanem ideológiai szakadékok húzódnak.

A regény stílusa

Christian Jacq stílusa egyszerre lírai és epikus. Nem dokumentarista pontosságra törekszik bemutatni sem a címszereplőt, sem az adott korszakot, hanem a hangsúlyt leginkább a hangulatra helyezi, mint egyfajta lelki-szellemi térképre. A narratíva sodró lendületű, a párbeszédek letisztultak, a leírások érzékiek – az olvasó ténylegesen „ott van”, a forró nap alatt, a Nílus partján, vagy épp a piramis mélyén. Jacq nagy erőssége, hogy a spirituális motívumokat a karakterfejlődés részeként használja. Imhotep nem egyszerűen „jó ember”, hanem valaki, aki belső harcokat vív, hogy képes-e megőrizni önmagát a hatalom közelségében… avagy embernek maradni a bölcsesség megszerzése után is, hogy képes-e elkerülni, hogy ő is istennek képzelje magát, miközben mások már istenként tisztelik. Ez a belső konfliktus teszi igazán emberivé, esendővé és mégis magasztossá a főhőst, és ettől válik a regény egyszerre történelmi „freskóvá” és személyes drámává.

A regény mitológiai és spirituális dimenziói

Az Imhotep című regény egyik legnagyobb erőssége éppen az a mély, spirituális dimenzió, amely átszővi a történetet. Christian Jacq nemcsak egy történelmi figurát éleszt újra, hanem az óegyiptomi világlátás teljes világképét is. Az ókori Egyiptom világa nem különítette el az anyagi és szellemi síkot: az élet, a vallás és a kozmikus rend (Ma’at) egy és ugyanaz volt. A regény ezt az egységet mesterien jeleníti meg, és Imhotep sorsát ezen a misztikus világképen keresztül építi fel.

1.) Ma’at – Az isteni rend keresése

Imhotep szellemi útjának központi eszméje Ma’at, az egyiptomiak istennője, aki a rend, az igazság, a harmónia és a világ működésének elve. Imhotep feladata – akár tudja, akár nem – az, hogy Ma’at földi szolgálójaként újjáteremtse a rendet Egyiptomban. Ez nemcsak építészeti feladat (a piramis, mint az ég felé törő isteni rend szimbóluma), hanem belső lelki és erkölcsi próbatétel is: vajon képes-e ő maga Ma’at szerint élni, amikor körülötte mindenki a hatalmat, pénzt, befolyást hajszolja? Jacq mélyen beágyazza a történetbe azt a gondolatot, hogy a valódi hatalom a szellemi renddel való összhangban születik, és nem a fáraói kegyből.

2.) Ízisz, Thot, Ptah és más isteni jelenlétek

A regény során a főbb egyiptomi istenek nemcsak név szerint jelennek meg, hanem élő, szimbolikus alakokként, akik Imhotep gondolkodásában és vívódásaiban is szerepet kapnak: Thot, a bölcsesség, írás és tudás istene – és Imhotep egyfajta földi megfelelője. Az írnoki és gyógyítói tudás, amit Imhotep képvisel, Thot ajándéka. A regény során többször is felmerül a kérdés: vajon mi a különbség a tudás és a bölcsesség között?

Ízisz, az isteni női princípium, az élet és védelem istennője – Imhotep gyógyítói képességeiben, illetve az együttérzésben jelenik meg. Imhotep nem egyszerű technokrata, hanem valaki, aki a gyógyításban az isteni könyörület gyakorlását látja.

Ptah, Memphisz teremtőistene, a mesteremberek patrónusa – különösen fontos az építészeti projektek során. Imhotep építő tevékenysége rituális aktus, nem puszta építkezés.

Jacq nem vallásos tanmesét ír, hanem azt mutatja meg, hogyan élhetett egy ember egy olyan kultúrában, ahol az istenek nem fentről figyeltek, hanem az élet minden rétegében jelen voltak.

Imhotep szellemi fejlődése és belső vívódásai

A regény egyik leglényegesebb szála Imhotep belső útja, amely párhuzamosan halad építészeti, politikai és spirituális szerepének alakulásával…

1.) Az alázat próbája

Imhotep eleinte „csak” egy kiváló tehetség, de még nem bölcs. Számos jelenetben vívódik azon, hogy miként használja fel tudását: önmaga felemelésére vagy mások szolgálatára? Ez a dilemma nagyon emberi, és éppen ettől válik átélhetővé. Minél több hatalmat kap, annál nagyobb a kísértés, hogy saját képére formálja a világot. Ez Jacq egyik finom, de erős üzenete: „A tudás felelősséggel jár, és a legnagyobb próbatétel nem a riválisok elleni harc, nem a tudás megszerzésének fáradalmai, avagy tudásunk elismertetése a világgal, hanem önmagunk, a saját egónk legyőzése”.

Mert hiába vagyunk bölcsek, ha “megrészegülünk” önnön tudásunk csodálatától, vagy ha nem megfelelő célra, hanem csak magunk érdekeit szolgáljuk ismereteinkkel.

• A tudásunkkal nem “rajongókat, követőket, imádókat” kell gyűjteni.. akik csodálnak minket, hízlalva ezzel önimádatunkat. És nem hírnevünket kell nagyobbítni, hiszen ez is csak az egónk növelését szolgálja.
• A tudásunkat nem pénzbeli eszközök, vagyontárgyak felhalmozására, vagy hatalom megszerzésére kell használnunk. Nem mások kárára kell nyerészkednünk a tudásunk által.
• Az alázat fontos része a kritika fogadása, elismerése, megértése is, hiszen fejlődhetünk általa. Enélkül nincs valódi szellemi fejlődés, hanem csak az egó van, az önnön fontosságunkba vetett hit, ami csak egyre nagyobbra és nagyobbra duzzad. Önmagunk legyőzése valójában nem más, mint az önimádatunk és önzésünk legyőzése.

2.) A spirituális tűz – Mágikus tudás kontra isteni rend

Imhotep több helyen szembesül azzal, hogy tudása akár manipulációra is használható lenne. Egyes rivális szereplők – például intrikus főpapok – épp ezzel vádolják: hogy mágus, aki beavatkozik a természet rendjébe. Ez a vád egy mély kérdést vet fel: hol húzódik a határ a spirituális tudás és a hatalmi mágia között? Imhotep válasza erre nem szóban, hanem tetteiben jelenik meg: ő nem „irányítani” akar, hanem összehangolni az embert az isteni tervvel.

3.) A fáraóval való kapcsolat – Isten vagy ember?

A fáraó Dzószer isteni rangja és Imhotep földi tudása között feszülő ellentét folyamatos belső kérdéseket vet fel: Lehet-e egy ember valóban az istenekhez méltó? Mi történik, ha az emberek istenként tekintenek ránk? Hol van az egó és a küldetés határa? Imhotep szembesül azzal, hogy egyesek már életében istenként kezdik tisztelni – ami óriási lelki terhet ró rá. Vajon el tudja fogadni, hogy saját személye csupán eszköz egy nagyobb rend szolgálatában? Ez a konfliktus különösen erősen jelenik meg a regény vége felé, amikor már nemcsak a világban, hanem önmagában is rendet kell teremtenie.

A regény, mint spirituális zarándoklat

Christian Jacq: Imhotep című regénye egy olyan szellemi zarándoklat, amiben az olvasó nemcsak egy történelmi figurával ismerkedik meg, hanem egy ősi, időtlen tudásformával is. Ez a tudás nem lexikonokban él, hanem belső tapasztalatban, az emberi lélekben, a világ rendjével való összhangban.

Imhotep alakján keresztül a regény arra hívja az olvasót, hogy:

– tegyen rendet a saját világában,

– figyeljen a belső egyensúlyára,

– és ismerje fel, hogy az igazi „isteni” hatalom, a szolgálatban, az alázatban és a bölcsességben rejlik, és nem a pénzben, vagyonban, a társadalmi és politikai irányítás lehetőségében, még ha a világ körülöttünk hibásan ezt is gondolja.

Mert valójában minden rossz ebből a téves “hatalomszerzésből” indul ki… amikor az életünk arról szól, hogy el akarjuk érni az elismerést, a hírnevet, amikor “erővel” akarjuk megszerezni a vagyont, a társadalmi rangot, a politikai hatalmat magunknak. Ez mind csak az egót szolgálja és annak kielégíthetetlen vágyait. Mindennek semmi köze az isteni Ma’at-hoz, az univerzális rendhez igazodáshoz.

Kinek ajánlom ezt a könyvet?

Az Imhotep remek olvasmány mindenki számára, akit érdekel az ókor és a spirituális történelem. Azoknak ajánlom, akik szeretik a nagy egyéniségekről szóló történeteket, vagy épp az építészet, gyógyítás, vallás és hatalom témaköreinek összefonódását.

Különösen ajánlom azoknak, akik kíváncsiak az ókori Egyiptom valódi spiritualitása iránt, és nem elégszenek meg a légből kapott, a valóságban sosem létezett ezoterikus tanokkal, melyekre előszeretettel húzzák rá az „ókori egyiptomi” jelzőt.

Ez a könyv nem az ezoterikus “önmegvalósítás” útikönyve – még akkor sem, ha a belső fejlődés kérdése fontos szerepet kap benne. Az itt bemutatott ókori egyiptomi spiritualitás nem azonos a mai, divatos ezoterikus irányzatokkal. Ne keressünk benne “karmát, reinkarnációt, világkorszakokat, megvilágosodást, felemelkedést vagy kristályrezgéseket” – ezek ugyanis nem képezték részét az ókori egyiptomi vallásos világképnek… legalábbis nem abban a formában, ahogy azt ma sokan hírdetik.

Ebben a műben nem fogunk találkozni „Anubisz karmakártyáival”, „Thot tarotjával”, „Ptah trónjával” vagy a „Nílus csakráival”… stb…. és egyéb hasonló sületlenségekkel – mert ez a könyv a hitelességre törekszik, és nem kívánja erőltetett módon összeolvasztani a buddhista, a keleti, és a modern ezoterikus tanokat vagy a bibliai elemeket az ókori egyiptomi kultúrával, olyan módon, ahogy az sosem létezett. Nem torzítja el sem a szanszkrit, sem a sumer, sem más hagyományok fogalomrendszerét, kifejezéseit, elnevezéseit és nem próbálja hamisan ókori egyiptomi köntösbe bújtatni mindezeket. Ez a könyv az ókori Egyiptom valódi spirituális örökségéről szól, hitelesen, még ha szórakoztató módon teszi is mindezt.

Ez a könyv nem egy hollywoodi múmiás kaland, hanem egy finomabb, lassabban építkező regény, ami igazi belső élményt nyújt – olyan, mint egy templomi szertartás vagy egy titkos kézirat.

Ajánlom ezt a regényt mindazoknak, akik hisznek a könyvek valódi erejében...

*****

Amikor legközelebb Egyiptom földjére lépnek, és útjuk a legendás Szakkarába vezet, ahol a történelem első monumentális kőépítménye, a Lépcsős Piramis emelkedik, kérem álljanak meg egy pillanatra. Ne elégedjenek meg csupán azzal a ténnyel, hogy ez az építmény az első a piramisok sorában – hanem gondoljanak arra a kivételes emberre is, akinek szellemi nagysága és újító zsenialitása nélkül ez a csoda nem jöhetett volna létre. Jusson eszükbe Imhotep neve, aki nemcsak Dzsószer fáraó főépítésze, hanem a történelem egyik legkorábbi ismert polihisztora is volt. Az ő víziója, tudása és művészi érzéke formálta át az addigi világot. Mert ha valaki méltó rá, hogy emlékezzünk rá, akkor az éppen ő: Imhotep, akinek nem csupán a sziklákba vésett öröksége, hanem az emberi emlékezet és a könyvek lapjai is őrzik nevét – ahogy azt az igazán nagyokkal tenni illik.